Összetörve mondta fiatal felesége: "Fogtam a kezét és végig azt motyogtam, Kutyu, tudod, ha menni kell, akkor a fény felé…”

Valahol a város szélén egy kisvendéglőben hallgattam volna, ahogy mesél. Mert az egész élete magában hordozta a drámát és a vígjátékot. Ittuk volna a kisfröccsöt és afféle magyarázatként talán elmondta volna nekem, azon a különleges mély hangján, hogy: „Nagyon sok kárt okozott az életemben az ital. Egyszer be akartam bizonyítani, hogy nem az ivászatért vagyok deklasszált elem, hanem egészen más miatt. El sem tudja képzelni milyen ellentétes indulatokat váltott ki, hogy tizenkét évig egy kortyot sem ittam. Még Major Tamás is előszeretettel idézte a mondásomat: a Kutyu bosszúszomja erősebb, mint az italvágya…”

Azt írták egyszer önről: „robusztus alkata, zengő orgánuma, míves beszéde, pontos karakterformáló képessége színpadon, filmen egyaránt összetéveszthetetlenné tette…”

Ülnénk ott az árnyas fa alatt és én felmondanám a leckét, hogy lássa, tudja: készültem. S mondanám, hogy 1925. július 19-én született Szigetváron, majd 1947-ben szerezte meg a színészi diplomát és szívvel-lélekkel szerette a Nemzeti Színházat. És ekkor ön azt mondaná: „Vagy hússzor bontottam szerződést a Nemzetivel, lehet, hogy tízszer részegen, de legtöbbször józanul. Mindig voltak akik jobb belátásra bírtak. Például Tőkés Anna, Somogyi Bogyó, Makláry Zoltán, Bihari József, Gózon Gyula. Mányai Lajos például azzal érvelt, hogy Vak Bottyánnak meg Ocskay brigadérosnak van pistola, én meg ha átmegyek a Blaha Lujza tér túloldalára, és belém lőnek, nem tudok visszalőni, mert nincs pistolom…”

Megvívta a maga csatáit. Senki és semmi nem tudta megállítani. Még az sem, amikor a nyolcvanas évek elején kirabolták a lakását. Épp színpadon volt, a Bánk bánban játszott, amikor mindenét elvitték. Akkoriban mondta önnek a zseniális Avar István, hogy vegye megtiszteltetésnek, hogy épp önhöz törtek be, és hozzátette azt is: „Bazi nagy félreértés volt ez a betörés, mert te minden elvertél és elittál, nem igen találtak nálad értéket…” Kutyu úrnak szólítom, s remélem, nem sértem meg vele. Mert Raksányi Gellért mindenki Kutyuja. Négyesztendős korában ragadt önre, amikor egy vadászatra vitték. Aprócska gyerekként eltévedt az erdőben, mindenki riadtan kereste, amikor egyszer csak a kutyák vonyítva, nyüszítve hívták fel a hajtók figyelmét: „íme, itt a tékozló fiú”. Ott lett Kutyu a beceneve.

Ülnénk a kockás abrosz mellett, rajta a félig üres poharak és én a szerelemről is kérdezném, hogy mesélje el, miért ment oda a trolimegállóban ahhoz a gyönyörű nőhöz. Honnan volt a bátorsága, hogy megszólítsa? Akkor már 31 esztendeje volt agglegény, és talán a magány bátorította fel. De ott sem kertelt, azt mondta a meglepett hölgynek: „Szóba sem jöhet az együttélés, sem pedig a házasság.” Kata pedig mosolyogva hallgatta. Aztán decemberben már együtt éltek, nem sokkal később összeházasodtak. Elvette azt a csinos úszóedzőt, aki később kineziológusként dolgozott, és közben, mintha csak összebeszéltek volna: nagy szabadságot adtak a másiknak. A 28 év korkülönbség és az idő múlása sem törte meg a kapcsolatukat. Kata a végsőkig kitartott, Kata volt az, aki fogta a kezét, az ön kezét, Kutyu úr, amikor már lélegezni is alig volt ereje.

És Kata mondta ezt is az ön utolsó földön töltött pillanataiban: „Fogtam a kezét és végig azt motyogtam, Kutyu, tudod, ha menni kell, akkor a fény felé…” Ez már a Kenyeres utcai hospice házban történt, ahova a Nemzet Színészeként került be. Az ápolók pontosan tudták, itt fekszik egy színészlegenda, immár kiszolgáltatva, a túlsó part felé indulva. Íme, itt van Raksányi Gellért, aki több mint 50 filmben szerepelt, aki különleges karaktereknek adta a hangját, aki a Szomszédokban éveken át családtagnak számított.

Koccintanánk, drága Kutyu úr. Aztán csendben elköszönnék öntől. Mint ahogy az ország is elköszönt 2008. május 20-án, mikor 82 esztendősen örökre elaludt. Bárcsak azt mondhatnám, hogy egészségére! De már csak annyi maradt, hogy leírjam: nyugodjon békében!

Kérünk, állj meg egy pillanatra, és nézd meg Schobert Norbival készült megható videónkat, köszönjük: