Azt mondja, miatta nem merek igazán nővé válni. Egyre inkább nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy megtette velem ezt a szörnyűséget

Huszonhat évesen az ember már túl van egy-két nagy szerelmen, esküvőről álmodozik és a jövőjét alapozgatja. Én viszont a létezésért küzdök, mert az evési problémáim okozta károsodás már kórházba kényszerített. Anorexiás vagyok, ami azt jelenti, hogy csontsoványan is kövérnek látom magam, ezért nem eszem.

A nem evés a szenvedélyemmé vált, euforikus örömöt érzek, ha éhes vagyok, az éhség számomra szinte drog. Az a baj, hogy már éhséget sem érzek. Amikor viszont nem vagyok éhes, kövérnek, hájasnak, undorítónak érzem magam, és meg akarok halni. De nem az anorexiáról szeretnék beszélni.

aki nemrég úgy döntött, megpróbálkozik a hipnózissal. Az a meggyőződése, hogy az önsanyargatásom hátterében az áll, hogy nem akarok nővé válni. Vagyis azért fogyasztom magam csontsoványra, hogy ne jelenjenek meg rajtam a női jellegek.

Egyszer hipnózis közben, mintha valami beszippantott volna. Zúgást hallottam és úgy éreztem, mintha az egész testemet apró tűk szurkálnák. Olyan érzésem volt, mintha egy sötét szakadékba zuhantam volna, mintha nagyon nagy sebességgel átszáguldottam volna valamin, ami egyébként akadályként volt ott.

Megrémültem, erre is emlékszem, és a pszichológus nyugtató hangjára, hogy nincs semmi baj, mondd el, mit látsz. De nem tudtam megszólalni, lezsibbadt és kiszáradt a szám, egyedül az élményre tudtam figyelni. Egyszer csak megérkeztem valahova,

nem láttam pontosan, hol vagyok, csak azt tudtam, hogy nem szeretek ott lenni.

Féltem, és ki akartam szabadulni onnan, de képtelen voltam megmozdulni, mintha valami erősebb lény lefogott volna.

– Mit látsz? – kérdezgetett a pszichológus.

Nem feleltem, képtelen voltam. És ekkor éreztem, hogy nem vagyok egyedül, van ott még valaki, aki nem enged megmozdulni, aki lefog, és hízelkedő, de hamis hangon beszél hozzám. A keze ráncos volt és eres, a szaga pedig undorító, öreges pálinka- és dohányszag. Kimondani is iszonyú, de ez az ember olyasmit csinált velem, amibe belegondolni is képtelenség, szétfeszítette a számat, és beletett valamit, amitől meg akartam fulladni, és amitől iszonyatosan undorodtam. Kiabálni akartam, de nem tudtam attól a dologtól a számban, csak fuldokoltam és sírtam. Ő pedig csak nyugtatgatott, lihegett és simogatott, és nem engedett el.

Tudtam, hogy már csak pár másodperc, és meghalok, megfulladok.

Ekkor a pszichológus visszaszámolt és kihozott az élményből.

De a fuldoklás és a köhögés nem maradt abba, ott ültem a fotelban és potyogott a könnyem, miközben zihálva levegőért kapkodtam.

Amikor kicsit megnyugodtam, elmondtam a pszichológusnak, hogy hol jártam, mit láttam, és hogy mitől nem tudtam beszélni.

– Ki volt az a férfi? – kérdezte.

– Nem tudom, nem láttam az arcát, nem ismerem – vágtam rá, de abban a pillanatban bevillant, hogy ismerem én, nagyon is. A nagyapám volt.

Nem mertem kimondani.

Hogyan is vádolhatnám ilyesmivel a nagypapámat? Honnan tudhatnám biztosan, hogy ezek a hipnózisban látott dolgok nem csak a képzelet szüleményei-e, hogy nem olyasmi-e, mint az álom? Annyi förtelmet össze tud álmodni az ember, mi lenne, ha azok alapján megvádolnánk a többieket?

Nem árultam el a nagyapámat azóta sem. Öreg már, nyolcvan is elmúlt, nem árt már senkinek. De nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mégiscsak megtette ezt velem.