Gurisatti Gréta: Ha az kell a sikerhez az olimpián, hogy eltáncoljuk a kis táncunkat, akkor megcsináljuk
Egy hónappal az eindhoveni Európa-bajnokság kudarca után a dohai világbajnokságon megszerezte a vágyott olimpiai kvótát a magyar női vízilabda-válogatott. A csapat úgy jutott el a fináléig, hogy a negyeddöntőben a címvédő és Eb-győztes hollandokat, az elődöntőben pedig a görögöket is ötméteresekkel győzték le, komoly mentális erőt mutatva. A gárda alapemberével, Gurisatti Grétával beszélgettünk az új szakvezetésről, a legyőzött nehézségekről és az olimpiai esélyekről.
hvg.hu: Mi állt össze a vb-re?
Gurisatti Gréta: Az Eb után nagyon mélyről indultunk, volt mit helyre tenni a fejekben. Komoly mélypont volt ez mindenkinek, különösen érzelmileg. Ezért ott, az a torna kellős közepén eldöntöttük, hogy az egészet ott és akkor lezárjuk, számunkra vége az Európa-bajnokságnak, és az utolsó három mérkőzést már a világbajnokságra való felkészülésként játsszuk le. Egyáltalán nem jellemző, hogy egy csapat az adott világversenyen már a következőre készül, de sajnos nekünk így alakult. A legjobb az volt az egészben, hogy ott tudtuk hagyni azt a rossz érzést, és úgy érkeztünk haza, hogy attól kezdve csak Dohára összpontosítottunk.
Van egy mondásunk: ha egység van, akkor nincs kétség. Ennek szellemében folytattuk a felkészülést, és mindenki minden egyes idegszálával azon volt, hogy meglegyen az olimpiai kvóta. Nem véletlen, hogy abban a két krízishelyzetben mi voltunk a jobbak, hogy meg tudtuk nyerni azt a két nagyon fontos ötméterespárbajt. Bárki ment is oda büntetőt lőni, nagyon magabiztos volt. Ez volt az, ami az Eb-n hiányzott belőlünk.
hvg.hu: Mit kellett helyre tenni a fejekben? Konfliktusok dúltak vagy másféle problémákat tapasztaltak?
G.G.: Nagyon jó ebben a csapatban, hogy mindenki őszinte. Ebből nincs sértődés. Annyit teszünk magunkért és egymásért a mindennapokban, hogy tudjuk: ha valaki mond valamit őszintén, azért mondja, mert a legjobbat szeretné a csapatnak. Nem konfliktusokról volt szó, inkább egy olyan kapcsolatra hasonlított a miénk, ahol elfelejtünk a másiknak az évfordulónkra virágot vinni. Kicsit ellaposodott az egész, és persze voltak dolgok, amelyeket elfojtottunk magunkba. Mindenki próbált a saját dolgára figyelni, és ettől az egész monotonná vált. Az emiatt kialakult, nagyjából egy évig tartó nehéz helyzetből kellett egymást kizökkentenünk, amiben nagyon nagy szerepet vállaltak az edzők, akiktől nagyon sok vicces, érdekes és komfortzónán kívüli feladatot kaptunk. Azt érzem, hogy mostanra kiúsztunk a víz felszínére, és hosszú időn át ott is tervezünk maradni.
hvg.hu: Bíró Attilát, aki nyolc évig volt a válogatott szövetségi kapitánya, a tavalyi, fukuokai vb 6. helyezése után menesztették. Azóta két társ-szakvezetővel, Mihók Attilával és Cseh Sándorral készül a csapat. Jót tett a változás?
G.G.: Sem Fukuokában, sem a januári Eb-n nem játszottunk úgy, ahogy tudunk, Dohában azonban néha még jobbak is voltunk az aktuális formánknál. A különbség szerintem az, hogy most már az edzők és a játékosok is mertek igazán önmaguk lenni. Azelőtt volt mindenkinek a fejében egy kialakult rendszer, ami Birgééknél (Bíró Attiláéknál – a szerk.) jól működött, és mindenkinek volt egy, a csapatban betöltött szerepe, amely meghatározta azt is, hogyan viszonyultunk egymáshoz. Az új edzők érkezése utáni időkben is próbáltuk megtartani ezt a régi dinamikát, annak ellenére is, hogy új játékosok és új, a mentális felkészülésünket segítő emberek is érkeztek az együtteshez. Most már látjuk, hogy ez felesleges volt, hiszen épp az volt a lényege a kapitányváltásnak, hogy új impulzusok érjék a társaságot. Ebben fejlődtünk az Eb-hez képest. Leültünk, mindenki elmondta az ezzel kapcsolatos érzéseit, és elkezdtük kialakítanunk a saját magunk új rendszerét.
Nagyon nagy különbség a között, ha az edző úgy akar lejönni, hogy szerepben van, és meg kell mutatnia, milyen egy szövetségi kapitány, vagy ha azt az énjét akarja megmutatni, amiért kinevezték, amiért bíznak abban, hogy ki tudja zökkenteni az együttest a korábbi állapotából.
hvg.hu: Milyen kettejük között a dinamika, a munkamegosztás? A kívülállók csak Mihók Attilát látják megnyilatkozni, miért van ez?
G.G.: Ez tudatos döntés volt, Sanyi a felkészülés elején úgy döntött, hogy nem fog nyilatkozni azért, hogy ne kétféle vélemény kerüljön be a köztudatba vagy jelenjen meg a csapatban. Ebben mindketten egyetértettek, pedig mindkettejük erős karakter, markáns személyiség. Ez is azt mutatja, hogy mindent a célnak rendeltek alá, amiért le a kalappal előttük, ez nem lehet könnyű.
Nekem a legjobban az tetszik, hogy míg Sanyi a taktika és az utolsó utáni jelenet legaprólékosabb elemzését is végrehajtja, Mihi a mentális felkészítésben nagyon jó. Van egy olyan lelkülete, amellyel ki tudja a csapatból hozni a legjobbat. Én tizennégy évig voltam Dunaújvárosban a játékosa, és olyanokat is meg tudtunk verni, akik bőven előttünk voltak. Bebizonyította, és velünk is bebizonyíttatta, hogy ha keményen dolgozunk, az a vízben meg fog látszani. Tudom, hogy a nyilatkozataiból úgy tűnik, nem egy érzelmes pasas, de velünk nem ilyen. Azt gondolom, hogy ez élete lehetősége; huszonöt éve edző Dunaújvárosban, és nagyon várta, hogy itt legyen, a női válogatott élén.
hvg.hu: Milyen feladatok voltak azok, amelyek kimozdították önöket a komfortzónájukból? A vb után Mihók Attila arról is beszélt, köszöni a játékosoknak, hogy elfogadták a „hülyeségeit”. Ezekre gondolt akkor?
G.G.: Nem volt könnyű kihozni a társaságból, hogy bármire hajlandó legyen, különösen akkor nem, ha a feladatok egy része nem is a természetes környezetében, a vízben, hanem a szárazföldön történik. El lehet képzelni, hogy mit szólnak harmic körüli nők, ha azt mondják nekik, hogy itt van ez a szám, erre tánckoreográfiát kell kitalálni, és elő kell adni több ember előtt. Ez nem mindenkinek komfortos. Hál’ istennek én elég extrovertált személyiség vagyok, az ilyesmikkel nincsen gondom, és a koreográfia is rám maradt, de nagyon jó, hogy mindenki partner volt ebben. Énekelni is kellett a csapat előtt, és azért a vízben is kaptunk érdekes feladatokat: kézen fogva kellett úsznunk, váltóversenyeket tartottunk, mint egy utánpótlás együttes.
Feladat volt az is, hogy minden nap eggyel több percet kellett úgy kibírnunk, hogy közösen vesszük a levegőt, kézen fogva. Az első néhány alkalommal nagy röhögések közepette zajlott a dolog, de ahogy élesedett a verseny, közeledtünk a végjátékhoz, tíz percen át olyan könnyedén lélegeztünk együtt, hogy már fel sem tűnt.
Mindez azt mutatta meg, hogy mindegy, mekkora hülyeséget kell csinálni, együtt kell végrehajtani. Ha az olimpiai győzelemhez az kell, hogy tízezer ember előtt eltáncoljuk a kicsit idióta táncunkat, akkor összezárunk, és tök mindegy, hogy ki mit gondol rólunk, megcsináljuk.
hvg.hu: Novemberben kezdték a felkészülést, aztán januárban és februárban is világversenyre utaztak. Hogyan viselték egymás társaságát ilyen hosszú időn át?
G.G.: Azt hittem, hogy jobban meg fog viselni minket, de mindenki annyira át tudott szellemülni, hogy ez szinte fel sem tűnt. Annyira együtt mozgott mindenki, senki nem nehezítette a többiek dolgát a saját személyes problémáival. Az összes energiánkat a közös cél elérésére fordítottuk. Tudom, hogy ez kicsit úgy hangzik, mintha egy hollywoodi film története lenne, de tényleg így éltük meg. És azt gondolom, hogy ha az olimpián ugyanezt elő tudjuk magunkból hozni, újra ilyen állapotba tudunk kerülni, akkor biztos vagyok abban, hogy nagyon jó lesz a vége, lesz egy érem.
A vb-döntő után is megmutatkozott az egység: ültünk a medence partján, mindenki ölelte a másikat, és tudtuk, hogy mindent megtettünk a győzelemért, de ma ennyire voltunk képesek, és hogy ez nem valaminek a vége, sokkal inkább a kezdete. Emlékezetes pillanat marad.
hvg.hu: Az elmúlt hetekben több magyar sportcsapat is fájó leolvadásokat produkált, előnyről veszített el fontos mérkőzéseket. Önök hogyan készülnek arra, hogy ilyesmi ne forduljon elő?
G.G.: Az a tapasztalatom, hogy az ilyesmit nagyon nehéz, vagy talán nem is lehet kiküszöbölni. Mindig vannak hullámvölgyek, de azután általában a tető érkezik. Nekünk azt kell magunkban helyre tennünk, hogy azt tényleg tetőnek éljük meg, vagy alapnak. A csapat nagy része – bár nagyon örül az ezüstnek, mert jó játékkal szereztük meg – úgy érzi, hogy még tudunk ennél jobbak is lenni, ezért menni kell előre. Ez most nem az az érzés, mint a 2022-es, budapesti vb ezüstjénél. Az inkább egy nagyon boldog végkifejlet volt, most pedig azt érzem, hogy nem pukkadt ki a lufi, csak egy kicsit ereszt, és várjuk, hogy újratöltődjön.
Hiszek abban, hogy tudunk ezért még többet tenni. Ide tartva is alig tudtunk feljönni a lépcsőn, mindenkinek izomláza van. Most nem az van, hogy jó lesz ez nekünk az olimpiáig:
mindenkiben ott van a plusz motiváció, az, hogy nekünk kell az az aranyérem.
Borítóképünkön Gurisatti Gréta. Fotó: MTI / Kovács Tamás
