A legbutább frázis, amit gyakran hallani, így szól: ezek már loptak eleget, ne bántsuk őket, különben jönnek újak, és azok elölről kezdik majd a lopást. Pedig tisztán látni, hogy nekik soha nem lesz elég semmi. Ha a fizetésed emelkedik is ötven százalékkal, nem fogod azt mondani, hogy ennél többet már nem akarok. Így vannak ezzel ők is. Vegyük meg ezt a jachtot, ezt az ingatlant. A palota felépült, de egy csőrepedés miatt át kell alakítani az egészet. A gyerekek közben felnőttek, és mindegyiknek szüksége van saját otthonra. Aztán a főnök lánya megházasodik, és az ifjú férjet meg kell tenni a legfiatalabb milliárdosnak, különben még jelenetet rendez. Mindenkinek hatalmas az étvágya a családban. És ez csak a főnök, ott vannak a miniszterek, a baráti üzletemberek, a cégvezetők. A szegény országokat az választja el a gazdagoktól, hogy az utóbbiakban az emberek a legkisebb felháborodás hatására az utcára vonulnak, és a tisztviselők tartanak is ettől. Szegény országokban az emberek mindent eltűrnek, miközben a kormányzó erők népszavazásokkal tágítják a hatalmukat. Eljutottunk odáig, hogy már nem egy csoport lopja meg az államot, hanem maga az állam vált a lopás eszközévé.

 

Kisebb tömörítéssel, a vezetéknevek elhagyásával ezek Alekszej Navalnij szavai voltak a Putyin palotája című oknyomozó videójának végén (ez ihlette a Hatvanpusztáról szóló dokumentumfilmünket). A vádirattal felérő videót 2021. január 19-én töltötte fel csapata a YouTube-ra. Ő ekkor már két napja Putyin foglya volt, mert szavainak súlyát azzal adta meg, hogy a börtönhalált is vállalta azért, hogy az oroszok elhiggyék, amit el akart magyarázni nekik. Most, hogy a Kreml lassított felvételben megölte, emigrációban élő barátja azzal egészíti ki mondanivalóját, hogy „mi, oroszok évekkel ezelőtt velejéig cinikus társadalommá váltunk. Senki sem hisz semmiben, sokan meg vannak győződve arról, hogy a világon sehol sincs demokrácia, szólásszabadság, minden csak propaganda, igazságot pedig sehol sem szolgáltatnak a bíróságok. Alekszej azonban hitt benne, életét adta érte, és most nekünk is hinnünk kell.”

Putyin félelemre épülő diktatúráját nem lehet Orbán rendszeréhez hasonlítani, a magyar közélettől nyögők reakciójában viszont sok az azonos. Magyarországon is sokan elhiszik, hogy a politika csak mocskos lehet, hogy a hatalmasok másutt is többet vesznek ki a közösből, hogy minden politikus hazudik, és a világon mindenütt igazodik az igazságszolgáltatás és az egyház a felső utasításhoz. Az lett az Orbán-kormány legfőbb támasza, hogy másutt is rossz. Tényleg elég ennyi? Fókuszban rovatunk azt vizsgálja, áttörhet-e a politikai apátián az elmúlt évek legnagyobb tüntetése, és hogyan kezeli a kormányfő a számára veszélyes helyzetet. A Magyarország rovat arra keresi a választ, hogy a karmelita kolostorból diktálnak a reformátusoknak, vagy a híveknek fontos egyházuk megtisztulása? Azt is igyekszünk feltárni, hogyan alakult ki a bicskei gyerekotthonban a kéz kezet mos rendszere. Külön Dossziéban mutatjuk be a két éve tartó orosz agresszió tragikus ukrajnai mérlegét. A Világ rovat Navalnij halála után veszi számba Putyin megmaradt ellenzékét, a Gazdaság rovat a GDP visszaesésének és Orbán nagyotmondásának számol utána, a Szellem rovat pedig segít ebben, hiszen a matematikaoktatás fontosságáról beszélgettünk.

Navalnij egyébként nem volt vevő az apátiára. A filmje végén energikusan, de látható düh nélkül azt mondta: „Egyetlen feladatunk, hogy ne tűrjünk, ne várjunk, ne pazaroljuk az életünket és adónkat ezeknek a gazdagítására. Kezünkben van a jövőnk. Ne hallgassatok! Ne engedelmeskedjetek a lakomázó gonosztevőknek!”

Gergely Márton

felelős szerkesztő